Kínossá vált a transzferár nyilvántartás. Az agykontroll kimutatta, énemnek az imaginárius része egyre gyarapodni, gazdagodni látszik, míg önvalóságom fogyni, szegényedni kezdett. Akcióm egyre inkább beszűkült, igényeim apadóban voltak, kreativitásom alábbhagyott, merész vágyaim már csak pislákoltak; és mindaz, ami az évek során kiürült belőlem, áthelyeződött énem képzetes részébe. Elérkezett az akció, amikor magammal azonos súlyúnak éreztem. Ekkor, azt hiszem, olyanfajta kettőst alkottunk, mint a régi csillagászok világképében a Föld–Ellenföld páros, amelynek utóbbi tagjáról azt feltételezték: Földünkkel a transzferár nyilvántartásban azonos méretű és tömegű bolygó, a miénkével azonos pályán kering – ám ezt épp velünk átellenben teszi, így soha nem láthatjuk, mert pontosan köztünk van a Nap. És még ez is rendben volt így, mert ahogy a komoly tudósoknak filozófiai megfontolásból szükségük volt az Ellenföldre a Naprendszer harmóniájának a megteremtéséhez, úgy az én személyiségem egyensúlyban tartásához elengedhetetlenül fontosnak hittem távoli, láthatatlan, képzetes énemet. Úgy sejtettem, amikor én lemondok valamiről, láthatatlan bolygótestvérem éppen megszerzi azt; amikor én elhárítok egy lehetőséget, ő megragadja; amit én kivetek magamból, azt ő magába építi.

     Így adódhatott, hogy egyáltalán nem esett nehezemre lemondani például a világnézetemről, mert tudtam, hogy amiről lemondtam, sértetlen formában átmentődik máshová. Ugyanez történt elkötelezettségemmel, célratörésemmel, hitemmel – hovatovább identitásom egészével.

     És még ez sem zavart; ellenkezőleg: felszabadított számos kötelezettség, elvárás, nyűg, kényszerűség alól.

     Mígnem elérkezett a pillanat, szerepem alárendeltté vált. Mintha már nem önként válnék meg fölösleges terheimtől, hanem valamely külső késztetésre; mintha nem öncélúan zárkóznék mindinkább magamba, hanem azért, hogy másvalaki jobban kinyílhasson. Ahogy ebbe belegondoltam, összezavarodtak bennem a transzferárak, már-már úgy látszott: én-tudatom egy ideje nem énbennem, hanem abban a másikban találta meg definíciójának szubjektumát.

     Hovatovább kialakult az a benyomásom, talán már nincs eredeti transzferár nyilvántartásom, csak követni tudok, csak utánozni – pontosabban elvégezni a suta ellenmozdulatait mindannak, amelyek eredetije egy másik térben hitelesebben és valóságosabban játszódik le.

     Egy ideje úgy érzem, mintha valaki más lenne én, és én ennek a valaki másnak lennék a halványabb transzferár nyilvántartása.

     Hogy ez valóban így van-e, azt szeretném még kideríteni, mielőtt ez a másodlagosságom véglegesen és visszavonhatat­lanul elhatalmasodik rajtam.