Az isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bűzét
Későkamaszkori pécsi utazásomról többször írtam. Fontos volt nekem, és nemcsak Cyontváry és Vasarely miatt, hanem azért is, mert estére vissza kellett érnem vonattal Budapestre: Binder Károly kvartettje játszott valahol. Az átélés intenzitásába ez a várakozás is belejátszott.
Egyetlen
olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló
fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes
ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz
monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat,
kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte
megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi,
hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba
kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon. Így
hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted,
hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is
feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed
a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól,
hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban. >>folyt>>
Csontváry, Baalbek, Pécs
